JUD: 
Ha ledoktorálok történelemből, 
több lehetőségem is adódik. 
Taníthatok, és mellette írhatok is.

SCOTTIE: 
Mikor kezdesz?

JUD: 
Azt akarták, hogy azonnal.

SCOTTIE 
Mi?

JUD:
De sikerült eltolnom egy héttel.

SCOTTIE:
Egy hét? Csak egyetlen hétre jöttél? 
Azért megkérdezhettél volna...

JUD:
Eddig se nagyon érdekeltelek.

Sokféle emberek vagyunk. Jók, rosszak, életuntak, életélők, vannak, akik csak csipegetnek és vannak, akik meg terülj-terülj, asztalkám. Akárhogy is, mindenkinél eljő az a pont, amikor mene, tekel, és jó esetben a vége daki és nem a közismert ufarsin. Vagyis a jutalom a megtisztulás és nem a könnyűnek találtatás. Scott Templeton, mindenki Scottie-jának életében is megérkezett a pillanat.

Nem valami szerény, visszahúzódó életvitel szerint éli az életét, vannak néhányan, akik inkább a felelőtlen, fejjel a falnak, huszonegyre is lapot húzó jelzőkkel illetnék. Ugyanakkor az a figura, akinek a társaságban senki nem unatkozik: jókedv, derű, hasgörcsig abbahagyhatatlan röhögés veszi körül. Partiarc, na.

Nincs olyan életgubanc, amit ne tudna egy csuklóval megoldani – kivéve a saját életét, ami már nem is bog, maga a gordiuszi csomó. Minden emberi kapcsolata csak annyira mélyül el, amennyire még nem kell benne érzelmileg perzselődni, miközben rengeteg szeretet ad és rengeteg szeretetre vágyik, amit meg is kapna, ha lenne bátorsága igaziból elfogadni. Egészen addig, mígnem egy napon a számla megérkezik és most rajta a sor, hogy merre billen a mérleg nyelve: daki vagy ufarsin.

Az első és legnehezebb lépés újra megismerni, igazán megismerni a válása óta elhanyagolt fiát, Jud-ot. Hogy sikerül-e, legalább annyira múlik a dacos fiún, mint a szembenézésre „kárhoztatott” apán. Mindenesetre sok csodálatos nő bábáskodik felettük, hogy megértsék végre: a legfontosabb dolog az életben szeretni, de önmagában nem elég, néha nem árt azt ki is mutatni.

Az előadás a EMT-SZTER-26-0013 című pályázat révén valósulhatott meg, az NKTK közreműködésével és a KIM támogatásával.