Blaha Lujza, a Nemzet Csalogánya. Vajon, ha egy műveltségi vetélkedőben feltennék ezt a kérdést, hol kellene meghúzni azt a generációs határvonalat, ami felett már ki kellene kérnie a versenyzőnek a közönség segítségét? Akár akkor, ha arra vonatkozna, hogy kinek a nevéhez ragasztotta a kulturális néphagyomány ezt az odüsszeuszi jelzőt, de gondot okozna-e már azt is megkérdezni, hogy kiről is van a „Blaha” elnevezve? Ki állhat az „esti tali a blahán” mondat mögött?

 

Igen, tudjuk mind, hogy ahogy halad előre az idő, a rostáján óhatatlanul kihullanak nevek, események, tárgyak. A technika fejlődik, az emlékezet kopik és egyre csak halványul az azt őrzők – fáj, nem fáj, de megkerülhetetlenül természetes – ritkulása által. Keveseknek adatik meg, hogy nevük mégis fennmarad egy korokat átívelő, össztársadalmi konszenzus által. És tereket, utcákat, intézményeket neveznek el róluk. Nevük felkerül egy táblára, homlokzatra, évtizedekre-századokra messze tőlük. Többnyire ezt ők már nem élhetik meg, némelyikük életét a koplalás, a dicsőség már csak nevüket aranyozza be. Ám ahogy a „szekér halad” (ami egy ideje, lássuk be, inkább már szuperszonikus repülő) elfogy az ember a név mögül és csak kevesen tudják csípőből, ki is élt egykor identitása alatt. Nincs reprezentatív felmérésről tudásunk (ami nem zárja ki, hogy van), de gyanítható, hogy Blaha Lujza is okozna fejtörést az utca emberének (és ne legyen igazunk).

Talán ez az egyik oka, hogy előbb Lengyel Ferenc, majd általa Rátóti Zoltán fókuszába került ez az egykorvolt országos hírű színésznő. Előbbi megírta, utóbbi előadást álmodott köré. Pataki Szilvia személyében pedig rátaláltak az „elfeledett” csalogányra. Rátóti Zoltán nem először nyúl a XIX-XX. század fordulójának és korai 1900-as évek irodalmához, ő is az a generáció, akinek a századforduló még ezt az időszakot jelenti, pedig azóta már fordult még egyet az a század is tovább. Úgy tűnik a polgári kultúra emlékeivel babrál szívesen, adta magát, hogy újra megidézzen egy letűnt kort és egy azzal együtt elsüllyedt színésznőt, hogy mind őt mind pedig az általa élt időszakot és annak kultúráját visszaemelje a mába. Hogy megmutassa, korszakok jönnek, mennek, az ember maga ember marad és bár a technológia változik, az igazán fontos dolgokra régen se reagáltunk másképp, mint most. Ami változik, az a kultúra, az emberek egymás felé fordulásának minősége, figyelme. 

A készülő előadás egy súlyos, életmentő műtétből felépülő színésznő kapaszkodása az életbe, a színházba, magánéletébe. Titkaiba, melyeket hordoz, és betegsége hatására kimond – és hogyan másképp is tudja ezt egy színházi ember megtenni, mint egy előadás keretén belül? Összeszedi hát minden erejét, és próbálni kezdi élete legsikeresebb színházi szerepét, Török Zsófit a Piros bugyellárisban, ami nemcsak a sikert hozta meg a vidéki lánynak, hanem magánéletét is meglehetősen felforgatta. Annak titkát mai napig őrzi, amit itt és most vezeklésül végre megoszt önmagával is.

Ha eljönnek, a Karinthy Színházba, Önök is tanúi lehetnek ennek az emlékezésnek.

 

Publikálva: 2025.12.01