Mi ez, mi ez, miez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan meggyulladt a kredenc… Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor fél hét van már… fel kellene kelni.

Ismerős gondolatok ugye? Reggel hét, óracsörgés, álom és ébrenlét határán…

Ki ne ébredt volna életében legalább egyszer azzal a vággyal, hogy bár a reggeli sűrű ködben tényleg eltűnt volna az iskola és ha nem is örökre, de legalább a mai napon ne kellene betenni oda a lábunkat.

Ki ne emlékezne a tanár komótos naplólapozgatása közben átélt rettegésre vagy a megkönnyebbülésre, miután a tanár ma az osztály jó tanulóját hívta ki felelni vagy a padsorok között bujkáló gurgulázó nevetésre, miközben osztálytársunk az óra alatt a kukában rejtőzik.

A Tanár úr kérem megszólítja a mostani iskolásokat és az öregdiákokat is, Karinthy Frigyes saját szavaival élve:

 “Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság”