„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” – amint az írva vagyon. De mit jelent szeretni? Hogyan szeressünk mást e’képpen, ha pont enmagunkat se tudjuk, hogy’ kell? Fel tudunk-e nőni valaha ennek a parancsolatnak a feladatához? Dolgozunk, eszünk, iszunk, alszunk, de hol marad időnk és türelmünk szeretni? Az első, amit elfelejtünk a hétköznapok sodrásában, az pont ennek a parancsolatnak a megtartása. És bizony, gyermekeink csak azonmód tudnak a szeretethez közelíteni, amint mi mintát mutatunk nekik. Amikor pedig kamaszodnak, minden összekuszálódik bennük. Legkevésbé pont a szeretet megy. Ahogy másokat se, úgy magukat tartják a legkevésbé szeretnivalónak. Amitől mi, szülők is összekuszálódunk.

Hogyan lehet a legkevesebb sérüléssel átverekedni magunkat ezen az útvesztőn? Megelőzhetőek-e a tragédiák ebben a fájdalmas zűrzavarban? És ha nem, vissza tudunk-e nézni, hogy mikor és hol volt az a pont, amikor még át- és vissza lehetett volna igazi szeretettel fordítani azt? Van-e megváltás vagy marad a bűntudat?

Florian Zeller családtrilógiájának A Fiú című darabja ezzel a kérdéssel foglalkozik csontig hatoló őszinteséggel Ilja Bocsarnikovsz rendezésében.